Ehh, miket nem hoz ki az emberből egy film??? Tudom, nevetséges, pszichiátriai szempontból pedig minden bizonnyal aggasztó és kóros, hogy ennyire ráfixáltam az előbbi posztban részletezett Melegkonyhára, de meg tudom magyarázni, biztos úr. Az úgy volt, hogy Dottoréval mostanában valahogy beáporodtam, erről már írtam korábban. Azt hiszem, most kezd számomra igazi, létező értelemmel és tartalommal megtelni a "szeretet kapcsolat" kifejezés.

Tényleg mindent odaadnék érte, és bármit megtennék érte, soha nem tudnám bántani. És ezutóbbi kijelentés komolyan aggasztó, figyelembe véve, hogy milyen rejtett hiányaimra derül fény mostanában. Úgyértem - basszameg - kezd hiányozni a szerelem érzése, annak a pár hónapnak az íze, amikor az ember elsőcsókolhat, amikor nincsenek igazi elvárások, nincsenek még közös szokások, minden apró konfliktus valóságos katasztrófa, de cserébe ami jó, az tényleg jó. Pótolhatatlanul jó.

Szeretni, meg szerelmben lenni két annyira más érzésvilágot jelent számomra. És az utóbbi mostanában hiányzik. Tulajdonképpen ezért fixálódtam a filmre. Mert akármilyen szivárványos és csúszósan nyálas volt, a szerelemről szólt, ami most kicsit hiányoltatik.

És tudom, mekkora szörny vagyok ezért. Mármint az érzésért is, meg azért is, mert leírom. De ki nem mondani, talán még rosszabb lenne. Az lenne az igazi tisztességtelenség magam felé. Dottorét szeretem, hosszú távon is. Közös fürdőszobaszőnyeget szeretnék vele. De még vannak megoldandó feladataim.