Olvasgatva a mai hír-, meg blogfolyamot, igazán örülök, hogy személyes szólásszabadságom (ej, de szép alliteráció) egyelőre érintetlen. Igaz, inkognitoban nyomulok zérussal egyenlő olvasótáborom felé, de legalább nyomulhatok. Nem úgy, mint a tévékettős arc, akit némi világgkürtölt munkahelyi pletyi kapcsán a 'média' fele üldöz, ki ezért, ki azért. Meg nem úgy, mint izé.

Tulajdonképpen nagyon fáradt vagyok, szellemileg, fizikailag és lelkileg is. Talán nem is vágyom semmi újra, csak egy kiadós alvásra, meg három levegőben lógó kettesre, hogy letudjam a vizsgaidőszakot. Utána már legalább egy szempontból lelkiismeret furdalás nélkül nézhetem újra és újra a Melegkonyha legédesebb jeleneteit.

Ó tudom, ez igazán kisstílű életcél, és egészen kétségbeejtő, de most ez a kapaszkodóm. Meg az, hogy hátha sikerül a Dottoréval is visszatérni valami olyan irányba amit régen magunk mögött hagytunk. Mert az este megint ékes bizonyítékát adta annak, hogy valami azért nem klappol. Délutáni szunyóm alatt megint álmodtam, mi több, olyan flashem volt, hogy hajaj. Aztán, mikor ezt megosztottam volna Dvel, oda se figyelt, egy 'ahával' félbeszakította monológom és részéről a dolog el is volt intézve. Aztán hiába javasoltam a közös sorozatnézést, óhajom ismét csukott fülekre talált. A közösnek vélt jó megint felülírta az akaratom, vagy inkább a vágyam.

Oké, ez persze elég önzőnek tűnik, de jobban belegondolva, az utóbbi időben igen kevésszer sikerült dűlőre jutnunk közös programjainkat illetően. Vagy inkább azt mondom, hogy a rámkényszerített döntéskényszer rendre a választásom megtorpedózásában csúcsosodik ki. Ez zavar, korlátoz és fáraszt. Remélem, a vizsgaidőszakkal együtt járó hisztériámnak a végével sikerül valami épeszű kompromisszumot kifacsarnom magunkból. Mert ez a helyzet egyre nagyobb, réteges kakitengerként nehezedik rám. Lehet, hogy ez a főbajom?