Tegnap megint, vagy még mindig a szétesés határán egyensúlyoztam. A nyakamba szakadt egy történet (kis wiwes levélcsomagokban érkezve), amit talán nem szerettem volna ilyen mélységében megismerni, tovább egész nap a sztori utolsó mondatán filóztam, ami kedvenc Sintértanoncom rejtett, rejtőzködő, vagy csupán általam remélt - végeredményben nem is létező - vonzalmáról szólt. Estére kicsit megnyugodtam, rendeződtek a félelmeim, így volt alkalmam gyorsan megmarkolni őket és belebaszarintani egy kartondobozba - jól. A félelem, az üresség és a mindezeken tejszínhabként terpeszkedő kétségbeesést aztán felváltotta az etanol. Nem igazán oldódtam fel, de végre úgyérzetem kapok levegőt (ezért aztán annyit bagóztam, hogy az este végére a beszédhelyettesítő rekedtes hörgés is komoly légszomjat okozott).

Dottoreval annyira benyugdíjasodtunk mostanában, hogy kora reggeli ébresztők után mindig a járókeretemet keresem, és azon gondolkodom, hogy miért aludtam protkóval a számban. Nyilván ez a félálombeli tévelygés elmúlik, de az érzés, pláne a szájíz megmatat. Valamin radikálisan kellene változtanom, változtatnunk, csak egyelőre nem akarok a változás nagybetűs fogalmával találkozni. Nem, nyilván nem szakításról van szó, no. Csak csináljunk valami mást is, mint a megszokottat.

És végül visszatérve a Sintértanonchoz. Nem tudom, hol vannak a hálának a határai, remélem még nem feszegetem őket, eltitkolt érzések szintjén sem. De hálás vagyok. Nagyjából mindenért.