Imádok repülni, meg általában mindent, ami a civil repüléssel kapcsolatos (két gázturbinától fölfelé). Meg ugye értetlenkedni is szeretek. Na szóval, olvasgatva az indexes Malév fórumot észrevettem, hogy átlag két naponta, a "komoly diskurzus" visszatér a ciklus elejére, és mindenki jól megmondja a magáét, arról, hogy a jelenlegi kormány milyen felelősséget visel a Malév jelenlegi helyzetének kialakulásáért, no meg a jövendőbeli ex-tulajdonosok szívét-lelkét mi kellene, hogy nyomja. A legújabb hisztéria a ki nem fizetett fizetések körül van, ugyebár, csak azt nem értem, hogy az internet korában miért csodálkozik mindenki, hogy egy likviditási krízisben lévő cégnél előfordulhat ilyen, no meg láttunk már ilyesmiket (pl. Swissair meg Sabena).

Aztán arra senki sem válaszol, pedig szerintem ez az igazi kérdés, hogy mindenféle felelősség elmaszatolástól tartózkodva, vajon a rendszerváltás óta miért nem vette a bátorságot egyetlen kormány sem, hogy a '99 és 2007 közt megint csak állami tulajdonú Malévet rendberakja, akár fájdalmas átalakítások révén is. Persze, a válasz adott, mert az elmúlt másfél-két évben pontosan ezeket az átalakításokat igyekezett megtenni a "szovjet" (kac-kac) tulajdonos, és lám, mekkora hiszti és picsogás lett a vége.

No meg ugye a jelenlegi kormány "elkótyavetyélte" a Malévot. Azt a céget sikerült 200 millió + kb. 20 milliárd adósságért cserébe elpasszolni, amelynek a saját vagyonát jószerivel két leharcolt Boeing 767-es képezte (totálisan versenyképtelen típus Európa ezen felén), meg ugye az az Aeroplex Kft. amin jelenleg a BA Zrt.-nek van jelzáloga.

Persze sokan nem is magát a privatizációt tartják ördögtől való eszköznek, hanem az Air Bridge Zrt. luciferi mivoltáról vannak meggyőződve (gyk. csak politikai okokból lett az oroszoké a Malév). Igen ám, de hol maradtak a tőkeerős, politikailag a "másik" oldal számára is elfogadható befektetők? A litván FlyLal, mint egyik jelentkező már földrekényszerült, de nincs sokkal jobb helyzetben a szintén pályázóként emlegetett lengyel LOT sem - ők jelenleg a Lufthansánál kopogtatnak azért, hogy elkótyavetyélődjenek, ugyebár.

Tehát, mit is tett rosszul ebben a helyzetben a kormány, vagy az új tulajdonos? Igen, minden bizonnyal senki nem mérte fel megfelelően a Malév pénzügyi és gazdasági tartalékait, sem az oroszok saját pénzügyi hátterüket - ezt meg tetézte egy sor minden légitársaságot megszorongató nehézség (olajár, válság, stb, stb.) Lenne-e most még Malév, ha állami kézben maradt volna? Nem, valószínűleg, mert - akármennyit is pumpált a cégbe az AirBridge, értsd: ha teljesítette a vállalt tőkeemelést, ha nem - az oroszok így is jobban dotálták a céget, mint az állam tehette volna (nem csak a brüsszeli tiltásról van szó, hanem az államháztartás lehetőségeiről is).

És végül, kell-e nekünk Malév? Igen, mert egy sor, nehezen számosítható előnyt hoz az országnak (relatíve ismert és erős márka, többé-kevésbé pozitív image, a budapesti hubnak köszönhetően az átszálló utasok révén fenn tud tartani egy sor olyan útvonalat, amelyek Malév nélkül nem lennének Budapestről közvetlenül kiszolgálva), mert még a jelenlegi banánköztársasági állapotok ellenére is komoly foglalkoztató (beszállítókkal együtt méginkább). Utóbbi kijelentést alátámasztandó tegyük fel, hogy a Malév összeomlik, és teljesen földre kényszerül. A keletkező piaci űrt mondjuk reálisan 75-80%-ban is pótolhatják a cég egykori konkurensei, viszont csak azok az útvonalak lesznek elérhetők, melyek különösebb átszálló forgalom nélkül is megélnek (lesz majd sok-sok napi Frankfurt, meg München meg London), a Malév jelenlegi dolgozóinak nagy része tartós munkanélküli lesz, vagy külföldön vállal szakmájában munkát (sok-sok adóforint tűnik el az államkasszából és még több kiadás jelenik meg a segélyezés révén), végül a forgalmát vesztett Ferihegy csillivilli új infrastruktúrája kihasználatlan marad jó középtávon, valamint a reptér is nagy valószínűséggel elbocsátásokra kényszerül. Tehát, ha bedől a Malév az senkinek sem jó üzlet (nem, még a kormánynak sem).

Vagyis illene megszavazni némi bizalmat a Malév legújabb kisebbségi tulajdonosának, a kimondhatatlan nevű orosz banknak, meg legalább egy esélyt adni az Aeroflot féle szakértelemnek is. Ha nem jön be, akkor legfeljebb oda jutunk, ahova privatizáció nélkül már korábban (mondjuk egy éve) eljutottunk volna, ha meg bejön ez az új felállás, még működőképessé is válhat a cég. Talán.

Uhh, tudom, hogy nem leszek ezzel népszerű, meg nyilván nem én találtam fel a spanyolviaszt, de azért had' tisztázzak valamit Obama-t illető nézeteimről. Nyilván remek dolog, hogy az USA-nak és egyben a világnak afroamerikai lett az új ura, de vajon ettől változni is fog valami? Mert szerintem kurvára nem. Az amerikaiak egyrészt változtatni kényszerültek nyolc év tragikus Bush uralma után, másfelől pedig megpróbálják elhitetni magukkal, hogy igazán toleráns népséggé váltak Obama megválasztása által. Színjáték az egész, nem is, inkább amolyan össznépi - szinte kádári - összekacsintás, miszerint most akkor "jó fiúk lettünk, mert toleránsnak mutatkozunk" (szemethúnyunk a fusimeló felett, a nép elégedett és a Párt is biztonságban van néhány évre?). Halló! Most nyomják le a világ torkán a legbizarrabb össznépi önámítást! Vajon milyen romok maradnak utána?

Megosztás nélkül ezt nem hagyhatom:

Los Zombies - Groenlandia

Pécsett az időjárás szép. Tényleg. Huszonöt fok van, napfény, enyhe nyugati szél, az Expo center tövében pálmafák burjánzanak; tegnap érkezett a hír, hogy egy idős nénit kishíján leütött egy kókuszdió tolvaj a Széchenyi téren, de hála az égnek, a helyi banánárus megakadályozta a gaztettet.

És ebbe az idilli képbe rondít bele ez a csudinapfényes Írás: igazi medinai körképet festve elénk városunk borzalmas pusztulásáról és szándékos pusztításáról; a rengeteg közpénzen vásárolt banánról, amit a gonosz politikusok szétszórtak a belvárosban, hogy az ártalmatlan kisnyugdíjasok jól hanyattvágják magukat, meg minden. Persze arról nem esik szó az Írásban, hogy miképp is pucolhatnánk fel a gonosz banánaknákat - nem, az túl civilizált téma lenne. Inkább alkalmazkodunk az igazi magyar virtushoz, és jól kiosztjuk részeges dühünkben a banánokat beszerző politikusokat, és elmondjuk, hogy a Toller így, a Ferenc úgy, a szerencsétlen Tasnádi meg amúgy. Mert ehhez nem kell ész, nem kell intelligencia, mi több, pontosan teljesítjük azokat az elvárásokat, amiket egyes reakciós (juj?) elemek politikusaink gaz törekvéseivel azonosítanak.

A könnyebb érthetőség kedvéért álljon itt: minden magyar politikus arra törekszik, hogy a népből kiírtsa a gondolkodókat, droidokat hozzon létre, stb. Ugyebár. A gondolkodó ember veszélyes. Legalább annyira, mint a félresikerült droid, aki önnön szellemi szétesésétől rémülten a levegőbe böffent egy hasonlóan nagyívű Írást, ahol felmondja az előre betáplált mantrát a gonosz "baloldaliakról", meg korrupcióról, meg izé. Közben persze beteljesíti a gonosz politikusi ambíciókat, miszerint a fenálló problémákra nem keres megoldást, csupán újabb megosztó légbuborékokat ereget a levegőbe, így a nagybetűs Nép még több erőforrása fordítódik saját maga legyilkolására; kedvenc politikusaink meg békésen üldögélnek tovább. A helyükön. Mert nincs miért aggódniuk, minden a Terv szerint halad.

De vajon mi leledz a Terven, és az Íráson túl? Tényleg döglött lenne a város, vagy ez csak amolyan színpadi díszlet a Nép kizsigereléséhez?

A magam részéről szeretem Pécset, ahogy van. Nem, nem a közéletét, hanem azt a szabályozatlan, láthatatlan rétegét, amit tényleg gondolkodó emberek alkotnak, akik élnek a lehetőségekkel, akik kihozzák a legtöbbet a lakótelepek szürkéjéből, akik biciklire szállnak a szar tömegközlekedés helyett. Szeretem ezt a réteget, mert túlteszi magát az évtizedek alatt összegyűlt vélt sérelmeken, megemészti, hogy az építészet meghaladta a huszadik század elejének normáit, lehetőséget keres a kihasználatlan terek betöltésére, nem pedig hosszan siránkozik a tér kihasználatlansága miatt, valamilyen ócska politikai kisestélyit rángatva mondanivalójára.

Mindenféle személyeskedés nélkül, kedves Paranoid Android: get a life. Mert ez, amit a web2.0 éterébe böfiztél édes kevés ahhoz, hogy elhiggyem, bárminemű értelem is szorult a buksidba. Mert szüleményeddel nem mutatsz messzebre, mint földesuraink birtokainak határa; nem teszel semmit azért, hogy ami üres, telivé váljon, aminek nincs helye a városban az elkotródjon.

Pécs: 25 fok, napfény, enyhe nyugati szél. Mint minden trópusi banánköztársaságban.

Tanulmányi szempontból a mai napot bukással kezdtem és azzal is zártam. Remek. Ennél lelombozottabb talán már nem is lehetek, legalábbis ami az egyetemet illeti. Szar, amikor a vizsgaidőszak vége egy ujjhegynyire van, aztán mégis elbassza az ember. De gondolom nem is ez az utolsó ilyen alkalom. Szopás. A rosszabb fajtából.

Anyám kiakasztott, a szokásos lózungokkal arról, hogy milyen minimálisan teljesítek az egyetemen, meg stb. Szopás, és már elegem is van ebből. Amint lehet elhúzok a látóköréből. Fáraszt.

A Dottore délután hazautazott, eleinte még arra gondoltam, hogy a hétvégét cserébe észnélküli alkoholizálással tölthetem, de az egyetemi fejlemények fényében nem valószínű, hogy sikerül a Nagy Terv. Volt némi szex is, amiről inkább nem írnék túl részletesen. Se flash, se hihetetlen nagy élvezés nem volt. Amolyan futószalagon gyártott romantika volt ez.

Dél tájt találkoztam a Méregkeverő Tündérrel, és jól kibeszéltük a gondjaimat, meg a filmet is. Igen, szánalmas, de még mindig nem tudtam lekattanni a Melegkonyháról. Meg a szivárványokról. Legalább a poénokra emlékezett, azokon jókat röhögtünk. Megint megnéztem estefelé a kedvenccé vált jeleneteimet, kár, hogy nem értek spanyolul. Még ;)

Le akartam feküdni olyan nyolc körül, ehelyett még mindig itt esz a szar. És már fáradt sem vagyok. Nem vitatom, ha lefeküdnék sitty-sutty elaludnék, de nincs kedvem, és még egész sok rejtett energiatartalékot találtam magamban. Talán kéne tanulni. Vagy nem.

Következő hétvégén meg irány Szeged. Kurvára nincs kedvem az egészhez, pláne a szokásos családi szervezésben, nem beszélve arról, hogy anyámék extended version hétvégét terveznek. Valahogy szkippelni kellene a dolgot, de nem olyan egyszerű az egy matriarchális családban, ahol ha rossz az ember, " ", akkor évekig hallgathatja különböző változatokban a történetet.

Najó, dehogynem vagyok fáradt. Csak ezt nem lehet kialudni. Normális esetben keresnék egy újabb pszichiátert, de csak azért, hogy kidobjak sok-sok pénzt a semmire, ne fogok nekiállni. Inkább iszom. Az legalább meglátszik. Ej-ej.

Olvasgatva a mai hír-, meg blogfolyamot, igazán örülök, hogy személyes szólásszabadságom (ej, de szép alliteráció) egyelőre érintetlen. Igaz, inkognitoban nyomulok zérussal egyenlő olvasótáborom felé, de legalább nyomulhatok. Nem úgy, mint a tévékettős arc, akit némi világgkürtölt munkahelyi pletyi kapcsán a 'média' fele üldöz, ki ezért, ki azért. Meg nem úgy, mint izé.

Tulajdonképpen nagyon fáradt vagyok, szellemileg, fizikailag és lelkileg is. Talán nem is vágyom semmi újra, csak egy kiadós alvásra, meg három levegőben lógó kettesre, hogy letudjam a vizsgaidőszakot. Utána már legalább egy szempontból lelkiismeret furdalás nélkül nézhetem újra és újra a Melegkonyha legédesebb jeleneteit.

Ó tudom, ez igazán kisstílű életcél, és egészen kétségbeejtő, de most ez a kapaszkodóm. Meg az, hogy hátha sikerül a Dottoréval is visszatérni valami olyan irányba amit régen magunk mögött hagytunk. Mert az este megint ékes bizonyítékát adta annak, hogy valami azért nem klappol. Délutáni szunyóm alatt megint álmodtam, mi több, olyan flashem volt, hogy hajaj. Aztán, mikor ezt megosztottam volna Dvel, oda se figyelt, egy 'ahával' félbeszakította monológom és részéről a dolog el is volt intézve. Aztán hiába javasoltam a közös sorozatnézést, óhajom ismét csukott fülekre talált. A közösnek vélt jó megint felülírta az akaratom, vagy inkább a vágyam.

Oké, ez persze elég önzőnek tűnik, de jobban belegondolva, az utóbbi időben igen kevésszer sikerült dűlőre jutnunk közös programjainkat illetően. Vagy inkább azt mondom, hogy a rámkényszerített döntéskényszer rendre a választásom megtorpedózásában csúcsosodik ki. Ez zavar, korlátoz és fáraszt. Remélem, a vizsgaidőszakkal együtt járó hisztériámnak a végével sikerül valami épeszű kompromisszumot kifacsarnom magunkból. Mert ez a helyzet egyre nagyobb, réteges kakitengerként nehezedik rám. Lehet, hogy ez a főbajom?

Ehh, miket nem hoz ki az emberből egy film??? Tudom, nevetséges, pszichiátriai szempontból pedig minden bizonnyal aggasztó és kóros, hogy ennyire ráfixáltam az előbbi posztban részletezett Melegkonyhára, de meg tudom magyarázni, biztos úr. Az úgy volt, hogy Dottoréval mostanában valahogy beáporodtam, erről már írtam korábban. Azt hiszem, most kezd számomra igazi, létező értelemmel és tartalommal megtelni a "szeretet kapcsolat" kifejezés.

Tényleg mindent odaadnék érte, és bármit megtennék érte, soha nem tudnám bántani. És ezutóbbi kijelentés komolyan aggasztó, figyelembe véve, hogy milyen rejtett hiányaimra derül fény mostanában. Úgyértem - basszameg - kezd hiányozni a szerelem érzése, annak a pár hónapnak az íze, amikor az ember elsőcsókolhat, amikor nincsenek igazi elvárások, nincsenek még közös szokások, minden apró konfliktus valóságos katasztrófa, de cserébe ami jó, az tényleg jó. Pótolhatatlanul jó.

Szeretni, meg szerelmben lenni két annyira más érzésvilágot jelent számomra. És az utóbbi mostanában hiányzik. Tulajdonképpen ezért fixálódtam a filmre. Mert akármilyen szivárványos és csúszósan nyálas volt, a szerelemről szólt, ami most kicsit hiányoltatik.

És tudom, mekkora szörny vagyok ezért. Mármint az érzésért is, meg azért is, mert leírom. De ki nem mondani, talán még rosszabb lenne. Az lenne az igazi tisztességtelenség magam felé. Dottorét szeretem, hosszú távon is. Közös fürdőszobaszőnyeget szeretnék vele. De még vannak megoldandó feladataim.

Az utóbbi tíz év mainstream "melegfilm" termésének nem vagyok feltétlen nagy rajongója, de amennyiben a Melegkonyhát is ebbe a kategóriába soroljuk, változtatnom kell az álláspontomon.

A film 2008-as, spanyol és minden bizonnyal családi filmnek nevezném, ha ezért itthon nem óhajtaná kitekerni néhány vérmes katolikus hitfüggő a nyakam (na nem mintha félnék tőlük, de a nyakam szép).

Maxi (Javier Cámara) férfi létére igazi hisztérika (ki látott már ilyet?), mellesleg sikeres étterem tulajdonos és szakács, mindezt tetézendő cégével együtt úszik az adósságban, így igen csak fixált a "Michelin-csillag" megszerzésére, ami egyenes utat jelentene a trendi éttermek társaságába - na meg némi levegőt az adósságtengerben.

Aztán egy nap az élete alaposan összekavarodik, amikor exneje halála után két "bájos" gyermeke rámarad, a szomszédba pedig beköltözik az ex-focista Horacio (Benjamin Vicuna), akire meglepő módon mindenki izgul: Alex, Maxi étteremvezetője, aki egy megbocsáthatatlan karaoke est alatt próbálja elcsábítani Horaciot, aztán ott van Maxi tizenötéves focibuzi fia, akinek hogy-hogynem edzője is lesz a labdaguru, és végül persze ott van Maxi maga is.

Lola Duenas énekel

Nem nagy meglepi, hogy a pocakos-köpcös szakács lesz végül a befutó, elindítva ezzel egy sor, melegfilmekben megkerülhetetlen eseményt: Horacio nyilván titkolózik a maga módján, ami rettenetes félreértésekre ad okot az örök párkereső Alexnél (aki egy gyengéd férfira vágyik, aki elbűvöli majd jól megdugja); Maxi ismét titkolózásra kényszerül homoszexualitását illetően, plusz a szakács fia is mégjobban berág az amúgysem mintaapa Maxira, amikor kiderül a turpisság az edzőbácsi lakásából éjszakánként érkező "sikolyok" forrásáról.

Javier Cámara és Benjamin Vicuna

A történetet rövidre zárva, minden összeesküszik Maxi ellen: kapcsolata a csőd szélére kerül, aztán a válságból épp kikecmeregnek Horacióval, amikor megérkezik a régóta várt Michelin-ellenőr (az étteremkritikus), meglepő módon Maxi fiának születésnapjára időzítve látogatását. Apuci nehéz döntés elé kerül, aztán kezdetét veszi egy bizarr roadmovie Maxi szüleihez (szakácsuram előtte lepasszolta renitens fiát és szöszi-szemüveges lányát is a homoszexualitással némileg hadilábon álló nagyszülőkhöz).

little monsters

Nyilván egyetlen vígjáték sem mentesülhet a hálivúdból importált kliséktől, úgyhogy a Melegkonyhától se várjunk e téren többet: a karakterek egydimenziósak, a felmerülő gondok és pláne megoldásuk ijesztően profánok és triviálisak, mindezen fogyatékosságait a film - társaihoz hasonlóan - sekélyes moralizálással igyekszik palástolni. Ellenben, és ez legyen a mozi legnagyobb pozitívuma (najó, a 2. számú Senor Vicuna után ;), a Melegkonyha ügyesen egyensúlyozik a túlzott giccs, meg a szórakoztató giccs határán, így pedig a film határozottan élvezhetővé válik.

A történet gyengeségeit pedig nagyszerűen kompenzálják a poénok, amiken szinte kivétel nélkül el lehet heherészni - végre egy film fáradt viccek nélkül -, no meg a szépen összeválogatott színészcsapat.

Nyolcpertízcsillag. És ajánlom mindenkinek azokra az estékre, amikor az ember tartalom helyett inkább a látnivalóra összpontosítana:)

Tegnap megint, vagy még mindig a szétesés határán egyensúlyoztam. A nyakamba szakadt egy történet (kis wiwes levélcsomagokban érkezve), amit talán nem szerettem volna ilyen mélységében megismerni, tovább egész nap a sztori utolsó mondatán filóztam, ami kedvenc Sintértanoncom rejtett, rejtőzködő, vagy csupán általam remélt - végeredményben nem is létező - vonzalmáról szólt. Estére kicsit megnyugodtam, rendeződtek a félelmeim, így volt alkalmam gyorsan megmarkolni őket és belebaszarintani egy kartondobozba - jól. A félelem, az üresség és a mindezeken tejszínhabként terpeszkedő kétségbeesést aztán felváltotta az etanol. Nem igazán oldódtam fel, de végre úgyérzetem kapok levegőt (ezért aztán annyit bagóztam, hogy az este végére a beszédhelyettesítő rekedtes hörgés is komoly légszomjat okozott).

Dottoreval annyira benyugdíjasodtunk mostanában, hogy kora reggeli ébresztők után mindig a járókeretemet keresem, és azon gondolkodom, hogy miért aludtam protkóval a számban. Nyilván ez a félálombeli tévelygés elmúlik, de az érzés, pláne a szájíz megmatat. Valamin radikálisan kellene változtanom, változtatnunk, csak egyelőre nem akarok a változás nagybetűs fogalmával találkozni. Nem, nyilván nem szakításról van szó, no. Csak csináljunk valami mást is, mint a megszokottat.

És végül visszatérve a Sintértanonchoz. Nem tudom, hol vannak a hálának a határai, remélem még nem feszegetem őket, eltitkolt érzések szintjén sem. De hálás vagyok. Nagyjából mindenért.

Előre mondom, hogy a magam módján bunkó vagyok, és semmiben se különb, mint történetem főhőse, csak talán az arcom kisebb. (Cigicsikket eldobom, de szigorúan csak ha nincs a közelben kuka - mentségemre szóljon, mást nem.)

Szóval, ma sétálok a Rákóczi út felé a 2030 Kulturális Fővárosában, aztán odaérek a kicsi járdátlan utcára, battyogok szépen tovább. A mellém sorakozó autók közül aztán az egyik SUV ablaka lenyílik, matriarcha elegáns csuklómozdulattal kihajint egy helyben épszerű pékségtől származó papírzacsit. Nolám, mondom, gondoltam ekkora faszbunkót is régen láttunk mán, papírzacsihoz odasétál, frissen érkző Auditól bocsánatot kér (hogy az út közepén zacskót gyűjt), majd kedves mosollyal odaáll a SUVos család autójához, megvárja, míg széparcú matriarcha ablakot résnyire lenyit, és kikurjant, hogy "mi va'?".

A kérdés olyan megdöbbentő tahóhangsúllyal érkezett, hogy ijedtemben (nem is) elegáns mozdulattal behajintottam az ablakukon a zacsit, majd elnézést kértem, a zavarásért, végül kedvesen felhívtam figyelmüket az elhagyott tárgyra. Végül távoztam.

Tudom, nem egy nagy történet, de basszameg, nációtól függetlenül, hogyapicsába vannak ilyen tapló emberek, akik képesek egyszerűen kibaszarintani a szemetüket az autóból???? Basszameg.

Szóval mától erkölcsösen nem hajítom el a csikkeket. Nekem is szép lecke volt, remélem nekik is.

Nyilván az előzőhöz. Mai napi érdemi mondanivalóim alant és felül.

Ingrid Michaelson - Be OK

A szilveszter (kisbetűvel), ahogy a karácsony is (kisbetűvel) jellegtelenül telt a maga ünneptelenségében. Hajcihő, hiszti - ennyivel több ez a két nap a többinél. De, mégis csak új év van. Tradícionálisan, fogadalmak nélkül. Kissé kevésbé üresen, mint előtte. Tequilával és vodkával telve. Vizsgákért meg a szokott elmenetelért aggódva. Lektorálatlan, hibáktól hemzsegő könyv fölött görnyedve. Amúgy. Az egyik legmegdöbbentőbb karácsonyi ajándékom egy Vavyan Fable könyv, amin még mindig nem tudok napirendre térni.

Maga az ötlet bizarr, hogy a ponyvairodalom ilyen mélyben terpeszkedő kigúnyolását a kezemben tartsam, de minthogy ajándékról (és beszűkült szellemi kapacitásról) lévén szó, megtettem. Könyörgöm. Valaki mondja a Kedves Írónő szemébe, hogy attól még nem lesz a könyve se ponyva, se "irodalom", hogy oldalanként két "kurvát" és egy "riherongyot" elpukizik, némi szellemeskedés közepette. A könyv idegesítő, jobban bántja a szépérzékemet, mit Elizabeth Wurtzel Prozac országa. Pedig az aztán igazán kiábrándító egy könyv (ha fel tud bosszantani, miközben Ms. Wurtzellel egy padon ülve hallgatom és tapasztalom a történetét).

Kedves Írónő! Mielőtt ismét tollat, vagy billentyűzetet ragadsz, léccilécci beszélgess emberekkel is - nehogy az "übertrendinek" szánt rövidabszurdod "übertrendi" szövege szánnivaló karikatúrája legyen a létező nyelv bármely rétegének. Léccilécci.

Mai megosztandó, korahajnali zene.

Aki lusta a lentebb linkelt linket (muhaha) elolvasni, annak álljon itt: januártól kitiltják Pécs köztereinek nagy részéről a dohányosokat, illetve a dohányzást. A játszóterek, meg a buszmegállók azt hiszem még érthető és védhető területek, de könyörgöm, az iskola, kollégium, blabla miért is olyan fontos, hogy tiltás alá essen?

http://w3.bama.hu/cikk/198161

Hát pl. mert sok a szemét. Ugyebár. És tiltani mindig könnyebb, mint mondjuk gyakrabban tisztítani az utcákat, több szemetest kihelyezni, vagy épp nevelni a népet egy jól célzott kampánnyal. Ó, dehogy könnyebb, csak olcsóbb, hogy egész pontos legyek a tiltás, és a vele járó bünti még hoz is a (városi) konyhára. Ollé.

Vagy ott van a nem dohányosok egészségének védelme. Ugyebár. Az emberek 90%-a úgyis a szabad levegőn passzívdohányzik, köztudott, hogy az alattomos cigarettafüst kiszabadulva rúdszerű börtönéből rögvest egy nemdohányzó tüdejét veszi célba, hogy oda belépve mérhetetlen rombolást vigyen végbe.

Immáron csak arra várok, hogy kedves városatyáink és városanyáink rábólintsanak csütörtöki közhancúron a pécsi dohánytilalomra, ami úgy tűnik, ismét csak egy szaloncukorpapírba csomagolt pénzbehajtási szardarab, de ha valakinek így jobban tetszik: a város egy újabb pótcselekvésekből táplálkozó fasisztoid idegrángása.

És mielőtt még valaki megkövezne, hogy nem veszem komolyan a dohányzás okozta károkat - de, komolyan veszem. A nemdohányzókat igenis óvnunk kell, vagy mi a szösz, de nem annak az árán, hogy szűklátókörű tiltásokat hozunk, amivel egy rakás másik ember életét nehezítjük meg. Ollé.

Az Alkotmánybíróság szerint az egy évvel ezelőtt elfogadott törvény homogén csoportként kezeli a különböző és azonos nemű emberek párkapcsolatait, és tartalmaz egy olyan szabályt, amely a bejegyzett élettársi kapcsolatot a lényeges tartalom tekintetében azonossá teszi a házassággal.

Kedves Alkormánybíróság!

Hosszas megfontolás után úgydöntöttem, hogy, mint a Magyar Köztársaság állampolgára, a jövőben nincsen szükségem az Önök társadalomért, és országért tett szolgálataira. Önök, jogi előképzettség nélkül is, úgy vélem, tevékenységükkel többször is megsértették emberi alapjogaimat, és számtalan alkalommal tapostak emberi mivoltomba.

Az Ab emlékeztetett rá: az Alkotmány védi a házasságot, a bejegyzett élettársi kapcsolat férfi és nő között - akik egymással házasságot köthetnek - az Alkotmány által védett házasság megkettőzésének tekinthető. Ezért az Ab a törvényt megsemmisítette.

Tudni illik, meleg (homoszexuális, buzi, ratyi, buzzancs, homo, ahogy meg tetszetenek érteni) vagyok, s ettől nem érzem magam kevesebbnek, mint heteroszexuális polgártársaimat, holott őket szélesebb jogkör illeti meg.

Bár a házasság elméleti lehetősége számomra is adott, elvégre az állam nem korlátozza, hogy elvegyek egy "bármilyen" nőt, de nyilván a gyakorlatban ezt nem teszem, nem tehetem. Én azzal szeretnék a házasság - kifejezetten jogi - védőernyője alá állni, akit szeretek, ez pedig _egy_ férfi (uramisten, vajon most máglyára dobnak majd? :-O) - vele, mi nem kapunk védettséget.

Felmerül továbbá bennem a kérdés, hogy Tisztelt Alkotmánybíróság a "házasságot" egészen pontosan hogy definiálja? Túl azon persze, hogy férfi és nő közt létrejövendő kapcsolat. Tudnillik ez az intézmény vagy nem diszkriminatív, és akkor - "jogi értelemben" - férfi és nő szaporodási közössége, melyet a törvény (óemgé, az Alkotmány, tudják, az amit eredetiben még az őskomcsik adtak ki...) véd; vagy másik opcióként súlyos diszkrimináció egy szexus szerinti kisebbséggel szemben - amennyiben a házasságot két ember, jelesül férfi és nő létközösségeként értékeljük. Utóbbi esetben javaslom, hogy a cigányokat és zsidókat se engedjük házasodni, mert minden bizonnyal az Alkotmány nem rájuk gondol, amikor a házasság oly magvas tartalommal töltött intézményét járja körül.

Megelőzendő azokat a találgatásokat, miszerint a melegek házasodásának (vagy ha jobban esik T. Alkotmánybíróságnak - élettársi kapcsolatának) közvetlen eredménye lesz a férfi-birka, nő-birka, stb. kapcsolatok hitelesítése; nekem ez nem célom.

Végezetül, had' fejezzem ki abbéli reményemet, hogy legalább a T. Alkotmánybírák egyikének gyermeke kerül olyan helyzetbe, hogy homoszexuálisként nem kap megfelelő jogi védettséget, és ettől majd potenciálisan nehezebb lesz az élete - apuci hibájából.

Üdv

Klasszikus fimlbéli jelenetnek voltam tanúja, mitöbb, át- és túlélője: faszsimogatással ébresztett a Dottore, majd hamar a lényegre tért - kamatoztatva francianyelvtudását - s még a csipát sem volt időm kitörölni a szememből, máris a tényleges lényegnél tartottunk. Élveztem, elélveztem, jó volt. Aztán visszaaludtam, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy az egészet álmodtam. Előfordult már.

Fűben hemperegni, aztán kakaós vodkával leöblíteni, olyan úri huncutság amit azok, és kizárólag azok gyakorolhatnak, akiknek könyezetük ítélete szerint mindenük meg van, és semmi okuk a panaszra. De senki másnak nem jut eszébe fűben hemperegni és kakaós vodkával leöblíteni, mint azoknak, akiknek semmiük sincs. Azoknak, akik üresek.

Ahogy délután elindultam felfelé a lépcsőházunkban, középtájt elkapott az emberarcú szocializmus pacsuliszaga. Csábított, és vonzott, de én csakazértis mentem felfelé, valami magasabbat akarva. Amikor felértem, a pacsuliszag önfeláldozóan visszavonult, és helyébe költözött az importált szemétszag. Nem - azt hiszem, nem ezért jöttem.

A mai hajnal harmadik posztját úgy gondoltam a szükségleteknek szentelem. Ugyebár a szükséglet szavunk a "szűk", "szűkség" szóból ered (basszameg), de vajon ennek miköze a pisihez, amikoris az ember tartálya túlcsordul. Csöppetsem vagyok ilyesféle szűkségben. Nekem hugyoznom kell.

Tulajdonképpen ami kiborított az ****SPOILER****Amber halála. Úgyértem, melyik sorozatszereplő halálán nem borul ki az ember? De könyörgöm. Ez a szerelmes Törtető Cafka. Meg egyáltalán.

Air - Run

Mindenkinek ajánlott, akinek az asztmás, marborósankentesenpallmallosan dohányos tüdeje bírja. Remélem az enyém kitart. Még egy kicsit.

Az egész életem egy kibaszott nagy elmenetel. Mindenki elmegy. Elrohan, elfut, én meg itt maradok megdögleni. Ha eddig üres voltam, akkor most már vákuum van bennem. Egyszerűen értelmetlenül gondolok a holnapra. Mert a holnap, minden álca ellenére is, csak rosszabb lehet a mánál. Egyszerűen elvesznek dolgok. Elvesznek dolgokat tőlem. Már megint és még mindig. Örökké. Sohaseholnemvoltbiztonság.